1. fejezet

1. Fejezet

Fordította: Shyra

– Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna – Tekintete üres, ahogy kék szemeivel rám nézett. Aztán zavartan megérintette az arcát. – Elnézést, hogy nincs rajtam smink.

– Azt mondtad Eugenie-nek hívnak? – kérdeztem sokkolva. Megőrültem? Eugenie nem meghalt állítólag?

– Psszt – az ajkára tette az ujját és kifelé biccentett. Ledermedve álltam ott, az agyam 100 kilométeres sebességgel pörgött. Mi folyik itt? Kikukucskált a szekrényből és néhány pillanatig figyelt. – Miattad veszekednek. – grimaszolt, és kemény pillantással visszanézett rám. – Általában nem így szokott történni.

– Mi szokott történni általában?

– Psszt – ráncolta a szemöldökét.

– Te vagy Eugenie? – mondtam és újra ránéztem pörgő gondolatokkal. Eugenie életben volt és Tyler a milliárdos? Mi folyik itt? Hátráltam egy lépést és éreztem, ahogy valami élesen megkarcolja a lábam. – Aúúú – kiáltottam fel.

– Pssssz – vicsorogva felém fordult. – Süket vagy?

Felé fordultam és ijedten pislogtam. Mi folyik itt? Miért olyan undok velem? És honnan jött ide?

– Eltűntek – mondta miután újra kinézett a szekrényből, aztán mellém állt. – Azt akartad, hogy meglássanak minket?

– Mit tettek volna? – kérdeztem elfúló hangon, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ. A homlokomra tettem a kezem és vettem pár mély lélegzetet. Úgy éreztem magam, mintha az Alkony zónában lennék.

– Mit gondolsz? – motyogta, ahogy a hajával játszott.

– Ööö, tényleg nem értem, mi folyik itt?

– Amikor egyik a jóság, másik a gonoszság, te… – mondta lágyan, az vonásai olyanok voltak, mintha koncentrálnia kellene, hogy a helyes szavakat mondja, mintha egy gyerek mondókát vagy verset szavalna.

– Ki a jóság és ki a gonoszság? – szakítottam félbe, a gondolataim irányíthatatlanul cikáztak.

– Olvastad a leveleimet vagy a naplómat? Tudod ki vagyok? – A homlokát ráncolta és le sem vette rólam a szemét, ahogy témát váltott.

Bólintottam, miközben szégyenkeztem amiatt, hogy olvastam a magánleveleit. – Olvastam a leveleid.

– Akartam, hogy elolvasd. Tudtam, hogy elolvastad őket. – bólintott, apró mosollyal az arcán. – De a naplómat nem olvastad?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem láttam a naplód.

– Tudtam, hogy olvastad a leveleket. Neki el kellett rejtenie a naplót. – Az alsó ajkát harapdálta, a gyönyörű arcát bámultam és még mindig nem tudtam elhinni, hogy előttem állt.

– Miért vagy itt és honnan tudtad, hogy elolvasom a leveleket? – Egyre jobban összezavarodtam. – Mi folyik itt?

– Ő tud rólad, tudod.

– Mi? – A szívem egy pillanatra megszűnt dobogni. – Ki tud rólam?

– Ő tudja.. – a hangja elcsuklott. – Mi mind tudunk rólad. – Újra a hajával játszott és édesen mosolygott.

– Hogy érted ezt? – kifutott a vér az arcomból.

– Ott van a fotód a falán.

– Mi? – Lesápadtam és a szemébe néztem az igazság után kutatva. Az nem lehetséges, hogy Tyler vagy Grant tud rólam.  Honnan ismerne? Miért van bármelyiknek is fotója rólam a falon? És Eugenie melyikőjükről beszél?

– Nem véletlen volt a találkozásotok. Ahogy én sem véletlen találkoztam vele. – Lehalkította a hangját. – Ő nem fogja engedni, hogy elmenj.

– Miért? – hőköltem hátra. – Miért hozott ide minket, és kit értesz „ő” alatt? Grantről beszélsz? Grant a rossz hír nekünk?

– Az egyik a jóság, a másik a gonoszság – ismételte monotonul és lenézett. – A jó nem ismeri a rosszat.

– Ki a jó és ki a rossz? – emeltem fel a hangom, előreléptem és megragadtam a karját. – Mondd el, tudnom kell.

– Kár… – kezdte mondani lassan, majd megállt és megrázta a fejét. – Nem mondhatok mást.

– El kell mondanod nekem.

– Nem – rázta meg újra makacsul a fejét.

– Miért mondták, hogy meghaltál, Eugenie? – motyogtam, a beszélgetésre gondoltam, ami az előttem álló lányról folyt. – Miért?

– Árulás.

– Mi? – Dühös lettem a válaszától. – Miről beszélsz?

– Engem elárultak. – pislogott közben.

– Ki?

– Ugyanaz, aki téged is el fog árulni. – tágra nyíltak a szemei. – Amikor az egyik a jóság, a másik a gonoszság… – motyogta újra és hátráltam. Tudtam, hogy nem lesz segítsége. Kikukucskáltam az ajtón és láttam, hogy Tyler és Grant ott állnak újra, két erőteljes farkas, amint egymásnak feszül. Mindkét férfi mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy egymás felé tornyosultak. Éreztem az elektromosságot szikrázni közöttük, ahogy makacsul bámultak egymásra. Éreztem, ahogy a szőr feláll a tarkómon, ahogy a hűvös levegő végig táncolt a bőrömön. Lélegzet-visszafojtva bámultam őket. Mindkettőből olyan állatias vonzerő áradt, ami számomra eddig ismeretlen volt. Aztán megfordult és benézett a szobába. A pillantásunk találkozott és ledermedtem. Látott engem. Nem tudtam mit csináljak. Mi fog történni? Mi lesz velem? Kissé megrázta a fejét, majd visszafordította. Nem fog elárulni. Miért nem?

Jobbra néztem, egyenesen Eugenie riadt arcába. Tudtam, hogy a saját riadtságom és félelmem tükröződött vissza.

– Látott engem – suttogtam neki.  

– Egyik a jóság, másik a gonoszság – mondta újra. – Menned kell.

– Menni hova? – ráncoltam a homlokom. – Hova megyünk?

– Mi nem megyünk sehova – megrázta a fejét. – Még nem vettél részt a játékban.

– Milyen játékban? – Kifújtam a levegőt és ő gyorsan megint megrázta a fejét.

– Ez csak a kezdet neked, Evie. Ez csak a kezdet. – Aztán kilökött a szekrényből és bezárta az ajtót.

***

Félszegen álltam a hálószobában, nem akartam, hogy meglássanak, de tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. Tyler sötét és kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám, ahogy az ajtó felé mentem. Pár pillanatig bámult engem, aztán visszafordult Granthez.

– Távozz – a hangjából eltűnt a harag, és olyan fölény vette át a helyét, amelyet azelőtt még nem hallottam.

– Mi? – ráncolta a szemöldökét Grant, miközben megdöbbenve ránézett. Csak a profilját láttam, de dühösnek tűnt. A karomat karmolásztam és felém fordult. – Te – mosolyra húzódott a szája. – Engem keresel?

A tekintetét kerülve, szótlanul megráztam a fejem. Meg akartam kérdezni, hogy tudják-e, hogy Eugenie még mindig életben van és a házukban bujkál, de valami azt súgta nekem, hogy fogjam be a számat. Azt mondta nekem, hogy az egyik a jóság, a másik a gonoszság, de nem voltam benne biztos, hogy melyik melyik.

– Távozz – emelte fel a hangját Tyler és összeszűkült szemmel nézett Grantre. – Most.

– Először az enyém volt – motyogta keserűen Grant. – Nem végeztünk a…

– Elég – szólt Tyler hangosan és intett nekem. – Gyere.

Lassan felé sétáltam, aggódva amiatt, hogy mi fog történni. A fejem zúgott és nehéz volt. Hirtelen a testem elnehezült és iszonyatos fáradtság tört rám. Egy parányi elektromosság volt a levegőben, ahogy ott álltam a két férfi mellett, a testem feszültséggel volt tele.

– Miért hazudtál nekem? – bámultam Tylerre izzó szemekkel. – Ha te vagy a milliárdos, miért teszel úgy, mintha sofőr lennél? És miért nem engedsz elmenni? Mi folyik itt? – felemeltem a hangom, és habár kissé remegett, azért erőteljesen szólt. A két férfi egymásra nézett egy pillanatra, mielőtt visszafordultak volna felém. A levegő hirtelen megváltozott, úgy éreztem, hogy másodpercek alatt tíz fokkal hűvösebb lett.

– Evie, Evie, Evie – Grant szemei az enyéimbe fúródtak, melegen és kihívóan, és ezzel a tekintettel visszarepített az estére a klubban, amikor ő volt az én megmentőm. – Mit tettél?

– Én nem tett…

– Elég. – Tyler hangja sötét volt és rideg, a kék szemei hidegen vizslattak. – Eleget mondtál és tettél, Evie.

– Nem mondtam semmit. Csak néhány választ akarok – csattantam fel, hirtelen minden erőmet és energiámat visszanyerve. Nem voltam egy kis cicamica. Nem fogok csak úgy ülni és várni, hogy mi történik velem. Nem most. Az nem én vagyok. – Tudni akarom mi folyik itt. Milliárdos vagy? – Tylerre néztem és vártam a válaszát.

– A pénz számít neked? – Felemelte a fejét és szemét le sem véve rólam bámult engem. 

– Ötezerért feküdt le velem, mit gondolsz? – nevetett Grant, de a hangjából semmilyen vicc nem csendült. Sötéten és keserűen hangzott. A gyomrom görcsbe rándult, de nem mondhattam semmit. Milyen választ is adhattam volna erre? Lefeküdtem vele, bár gyakorlatilag nem a pénzért. Hanem a vágy és a szórakozás kedvéért. Ettől élőnek éreztem magam, és olyannak, akit akarnak. Azért történt, hogy meghosszabbítsa ezt a bizsergető érzést, amit akkor éreztem, amikor Grant hozzám ért. De most, hogy lefeküdtem Tylerrel is, az egész annyira zavaros volt. A köztem és Tyler között lévő szikrák telve voltak veszéllyel is, ami nagyon vonzóvá tette számomra. Az agyam próbált eltántorítani tőle, de nem tudtam, hogyan tudnám magam távol tartani tőle, most, hogy egyre jobban vonzódtam hozzá.

– Úgy gondolod, hogy dögös vagy? – fordultam Grant felé. – Azt hiszed, hogy ha eljátszod azt, hogy gazdag vagy, az menő dolog?

– Fogalmad sincs róla ki vagyok. – Grant megragadta a csuklóm és magához húzott. – Bíznod kell bennem, Evie. – suttogta olyan halkan a fülembe, hogy azt hittem csak képzelődöm.

– Lépj hátra – Tyler olyan nyugodtan szólalt meg, hogy attól felállt a szőr a hátamon. Tudtam, hogy ez a halálos nyugalom mit jelent. Ránéztem, a szívem erősen vert, ahogy a szeme összeszűkült.

Grant úgy fest, hogy megértette, mit kell tennie, mert elengedte a karom és elindult a folyosón. Álltam és néztem pár másodpercig, ahogy Grant elsétál mielőtt Tyler megragadta a karom és behúzott a szobába.

– Miért?

– Van valami, amiről nem tudsz.

– Mit nem tudok? Hogy hazug vagy?

– Evie, miért játszod ezt a játékot?

– Milyen játékot játszom én? Te vagy aki játszik.

– Itt vagyok, Evie. Készen állok és várok.

– Mire vársz?

– Mit gondolsz? – A falhoz szorított és megtámaszkodott a vállam fölött, a keménysége a hasamhoz nyomódott.

– Nem tudom. – nagyot nyeltem, ahogy a szája veszélyesen megközelítette az enyémet. – Nem tudok semmit se.

– Akkor bolond vagy.

Fürkésző szemmel bámultam fel rá, próbáltam kitalálni mire gondolhat. Néhány választ akartam. Szükségem volt rá, hogy tudjam mi folyik itt, de csak arra tudtam gondolni, amiket Eugenie mondott nekem. Készültem feltenni neki néhány kérdést Eugenie haláláról, de aztán leállítottam magam. Nem akartam, hogy megtudja, hogy túl sokat tudok. Ledermedtem, amikor megcsókolt, nyelve könnyedén a számba nyomult és durván birtokba vette. A fejem lüktetett és a szívem annyira kalapált, mintha lefutottam volna egy maratont, ahogy visszacsókoltam. Hirtelen nagy zajt hallottam és összerezzentem.

– Mi a baj? – elhúzódott tőlem, áthatóan nézett rám.

– Mi az? – Rámutattam egy pontra a sarokban, ahonnan a zajt hallottam és csak pislogni tudtam, amikor rájöttem, hogy nincs ott semmi. Teljesen üres volt, nem volt ott semmi, ami zajt csaphatott volna.

– Mi mi? – Összeráncolta a homlokát és követte az irányt, amerre mutattam.

– Azt hittem, hogy valaki vagy valami a padlóhoz csapódik. – Beharaptam az ajkam. Teljesen biztos voltam benne, hogy hallottam valamit.

– Talán egy előrejelzést.

– Előrejelzés?

– Igen, talán elképzelted a hangját annak, ahogy szeretkezünk a padlón, te vadul lehúzod a nadrágom, hogy aztán érezhesd a kemény farkamat magadban.

– Ez nem olyan zaj volt – ráztam meg a fejem és próbáltam elmozdulni, de túl erősen szorított.

– Nos, akkor lehet, hogy azt képzelted el, ahogy a földre zuhanunk és letépem rólad a bugyit, mielőtt birtokba venném a tested. – Önelégülten mosolygott, ahogy az ujjait a nyakamra csúsztatta. – Mindkét elképzelés hangjai tetszenek.

– Korábban nem adtál választ a kérdésemre. – követeltem újra, nem akartam megadni magam anélkül, hogy válaszokat kaptam volna.

– Tehát? – Megint önelégülten mosolygott, kezét a jobb mellemre tette.

– Válaszokat akarok.

– Akarlak téged.

– Mondd el mi folyik itt? – suttogtam. – Miért hoztatok ide engem?

– Tényleg tudni akarod a válaszokat, Evie? – Előrehajolt és beszívta az alsó ajkam, a tekintete fogva tartotta az enyémet, ahogy harapdált és birtokba vett.

– Igen, tudnom kell – bólintottam és nyeltem egyet. – Szükségem van rá, hogy tudjam.

– Nem akarom, hogy tudd. – megrázta a fejét és felemelte a karom a fejem fölé. – Amint megtudod az igazat, az lesz a vég.

– Mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy tudni fogod a titkaimat. – Megint a falhoz szorított és hozzám préselte magát. – És amint megtudod a titkaim… – a hangja elcsuklott, ahogy megcsókolta a nyakam. Éreztem, hogy nehezen lélegzik, ahogy lázasan csókol. A saját légzésem is akadozott, ahogy a karjaim kezdtek fáradni a fejem fölött.

– És amint tudom a titkaid, mi? – suttogtam és felnyögtem, ahogy a nyakamba harapott.

– Amint megtudod a titkaim, örökre az enyém leszel – morogta. – Ha megtudsz mindent, nem mehetsz el.

– Soha? – Nagyot nyeltem, de nem válaszolt nekem. Helyette inkább közelebb lépett hozzám és végig futtatta az ujjait a karjaimon, körmeit a bőrömbe vájva. – Soha? – suttogtam újra, az agyam vészjeleket küldött, de túlságosan a varázsa alá kerültem, hogy ezt észrevegyem vagy, hogy érdekeljen, az, hogy mit ért az alatt, hogy soha nem mehetek el.